A  ZEMPLÉNI  ERDÉLYI  CSALÁD TÖRTÉNETE

    Az 1990-es évek elején elindult családkutatási divat néhány évvel később engemet is elért.

   A családban már korábban is hallottam a „kutyabőrről" de semmi konkrét információval nem rendelkeztem. Volt, aki hallott róla és volt aki beszélt olyannal aki hallott róla.

    Először úgy gondoltam, minden ágat kutatni fogok. Erdélyi nagyapám (Lajos), a felesége Zsíros lány (Julianna), a másik ágon pedig anyám családja kinek apja Berei Miklós , anyja Vakter Ilona.

    A családban Vakter nagyanyám kivételével mindenki református, így aztán a református egyház anyakönyvei látszottak kiindulópontnak. Kezdeti lelkesedésemtől fűtve Sárospatakon a református templomban az Erdélyiek, majd Kenézlőn a Bereiek kutatásával kezdtem. A meglévő anyakönyveket lapozgattam és jegyzeteltem. Erdélyi nagyapám felesége a már említett Zsíros Julianna Szentesről származik, így hát oda is elmentem és átnyálaztam az anyakönyveket. Egy évig tartott „kutatásomnak" ez a szakasza, melynek a rakamazi templom plébánosa vetett véget. Mint említettem Berei nagyapám felesége Vakter (másutt Wakter, vagy Wachter) lány katolikus volt. A plébános úr azzal térített el kutatási szándékomtól, hogy püspöki engedélyt követelt ahhoz, hogy átnézzem az anyakönyveket. Természetesen a püspöki engedélyt nem szereztem be, így hát a kutatás elakadt, aminek az a jótékony következménye lett, hogy érdeklődni, kérdezni kezdtem a tőlem jobban hozzáértőket. Így jöttem rá, hogy köszönhetően a mormon egyháznak, a magyar anyakönyvek az Országos Levéltárban mikrofilmen hozzáférhetőek. A történelmi Magyarország területéről származó anyakönyvek pedig az ottani illetékes (megyei) levéltárakban (pl. Abauj vármegye Kassán) szintén megvannak. Elindultam tehát, illetve folytattam a kutatást, azonban már nem egyedül, ugyanis időközben kiderült, hogy Mizsák Bertalan nagybátyám (édesanyja Erdélyi lány, nagyapám és az Ő édesanyja testvérek) már régebb óta kutatja mind az Erdélyiek, mind a Mizsákok (vagy inkább Misákok) történetét. 

AZ ERDÉLYI NÉV EREDETE

 A mai, kételemű névrendszerünk végleges kialakulását a XVI. század első felére tehetjük. Ez századokon át tartó lassú fejlődés eredményeként történt.

 A legegyszerűbb és leggyakoribb a puszta apai keresztnév mellett a fiú keresztnevének használata volt, amely máig megmaradt az egyik legelterjedtebb családnévtípusnak: Ábel Jenő, Ambrus Zoltán stb.

 A foglalkozást jelentő családnevek mellett olyannal is találkozunk, mely nem nevezi meg a mesterséget, hanem annak szerszáma, anyaga, eredménye, terméke szimbolizálja azt. Pl. Gyalu, Fűrész, Csík.

 A családnevek kialakulásának további módja a lakóhelyre való utalásból ered. Birtokadományozáskor a nemesi oklevelek mindenképp megemlítették a falu nevét, amelynek nyomán nemességét is onnan származtatta sok földesúr. Okleveleinkben ez is latinul "de" prepozícióval került följegyzésre: Forcos de Bekes (Békésből való Farkas). Magyarul általában -i képzővel alakult családnév.

Szinte valamennyi településnevünkből alakult családnév -i képzővel, de nem csupán települések neveiből. Amikor egy-egy ember messzebb került a falujától, akkor már nem ismerhették előbbi lakhelyét, csupán azt a vidéket, ahonnan jött, s így keletkeztek az Alföldi, Dunai stb. családnevek. Így tehát az Erdélyből költözött család az Erdélyi nevet kapta megkülönböztetésül.

Ha a jobbágy távoli faluból költözött új lakóhelyére olyan községből, melyet a községek lakói személyes tapasztalatból nem ismertek, akkor nem eredeti falujáról nevezték el a jövevényt, hanem a megyéről, vagy a vidékről, ahonnan jött.

 Falun csak az kap nevet foglalkozásáról, aki nem földműves és csak az kap származási helyére utaló nevet, aki nem magyar eredetű, vagy nagyon messziről jött.  Tehát éppen a nevek hiányából lehet következtetni a többség származására, nemzetiségére és foglalkozására. Városban persze kaphat a földműves Szántó, Pór vagy Jobbágy nevet, mert ott már a városi polgárok között lehet megkülönböztető név. Erdélyben tehát nem kap az ember Erdélyi nevet, hisz éppen a megkülönböztetés lehetősége szűnne meg, ennek csak akkor van értelme, ha Zemplén vármegyében az Erdélyből beköltözőket nevezik Erdélyinek.

Azt tehát teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy az Erdélyi családnév az Erdély területnévből származik, hasonló módon mint a magyar családnevek jelentős része. Így tehát az Erdély név eredetét kell megvizsgálni.

Az első dokumentum, amely a területre hivatkozik 1075-ből származik, ami „Ultra silvam"-ként, vagyis „az erdőn túl" formában nevezi Erdélyt. Ugyanezen században kezdtek a területre „Partes Transsylvana" (vagy mai írásmóddal "Transsilvanae") módon hivatkozni (Legenda Sancti Gerhardi, 12. század első felében), ami „az erdőn túli részeket" jelenti, és ezt a kifejezést használták a Magyar Királyságon belül is. A latin helyett a köznyelvben az „Erdőelve" kifejezést is elterjedten használták. Ennek első dokumentálása Anonymus 12. századi Krónikája (Gesta Hungarorum), amely „Erdőelvként" említi.

Az Erdő-elő, vagy régiesen Erdő-elve elnevezés nem elszigetelt. A mai Románia déli részén, a Kárpátok és a Duna között lévő, Bukarestet is magába foglaló terület, Muntenia magyar neve például Havaselve (Havasalföld). Őseink tehát az „elő", „elve" ragokat következetesen használták valamilyen tájegység előtt található terület megjelölésére. Az érdekes az, hogy úgy Erdély, mint Havaselve valami előtt találhatók, tehát nem mögött! Ez óhatatlanul felveti a szemlélő helyzetének kérdését. Úgy tűnik, hogy e tájegységeket még a betelepülő magyarok nevezték el, a Kárpátok ívén kívülről szemlélve őket. Téves lehet tehát az az elmélet, amely az Erdély földrajzi nevet a latin megnevezés fordításaként értelmezi, sokkal inkább a latint lehet a magyar fordításaként tekinteni.

A magyar elnevezést németre is lefordították: az „Überwald" (über Walt) kifejezés számos 13. és 14. századi dokumentumban olvasható. Később a németek saját elnevezéssel „Siebenbürgennnek" („hét vár(os)") nevezték a területet.

A román „Ardeal" név először egy 1432-ben keltezett dokumentumban olvasható „Ardeliu" néven, ami nyilvánvalóan a magyar „Erdély" szóból alakult ki, és nincs köze a román „deal" (domb) elnevezéshez. (Példák hasonló átalakulásokra: Erdőd → Ardud, egres → agrus; Egyed → Adjud stb.)

 Elnevezése más nyelveken

angolul: Transsylvania,

• románul : Ardeal,Transilvania,
• németül : Siebenbürgen,
• olaszul: Transilvania,
• törökül: Urdul,
• lengyelül: Siedmiogród
• csehül: Sedmihradsko
• franciául : Transylvanie
• szerbül: Трансилванија

 Végül is, teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy  Erdélyi családi nevünk az Erdély táj (terület, országrész) névből keletkezett, melynek eredeti jelentése erdőn túli volt, és a honfoglalás korából származik. Az is bizonyosnak tűnik, hogy ezt a családi nevet  azért kapták, mert valamilyen módon kötődtek Erdélyhez, célszerűen úgy, hogy onnan költöztek Zemplén vármegyébe.

 AZ ARMÁLIS SZERZŐJE 

Mindenek előtt le kell szögeznem, hogy eddig a nemeslevelet nem sikerült eredetben megtalálnom, csupán másolata van a birtokomban, mely a Borsod Abauj Zemplén Megyei levéltárból származik és 1744-ben készültE szerint: Erdélyi Miklósnak és általa fiainak Pálnak, Istvánnak, Imrének, Gergelynek, Jánosnak, Andrásnak és Bálintnak érdemeiért III. Ferdinánd 1638. január 2-án, Pozsonyban címeres nemeslevelet adományoz.            

Idézve: „Mi pedig azoknak, akik Nekünk és a kereszténységnek üdvöset és érdemeset tettek királyi kegyelmünkből és bőkezűségünkből, elődeinknek, Magyarország egykori dicső királyainak példáját követvén, erényeiknek méltó jutalmát­ -mely Őket még nagyobbakat felmutatni buzdíthatja -meg szoktuk adni. Ezért tehát elhatároztuk, hogy ugyanezen Erdélyi Miklóst és általa fiait... Magyarországnak és kapcsolt részeinek igazi és kétségtelen nemeseinek rendjébe felvesszük, beiktatjuk és soroljuk." 

A címeres és kiváltságlevelet az 1744. évi másolat szerint 1638. április 14-én Torna vármegye Torna mezővárosában hirdették ki. Úgyszintén rá van jegyezve az 1744. március 28-án, Sátoraljaújhelyen kelt másolatra, hogy „Erdélyi Miklós adománylevelét megerősítette Ung vármegye és földesura Rákóczy László" is.

 Mindkét rájegyzés érdekes lehet.

  Először is, miért Torna vármegyében hirdették ki a nemeslevelet?  Mint a későbbiekben kiderül majd, a család az armális szerzésének idején, illetve azt megelőzően és követően Vitány-ban, illetve Víly-ban lakott. Márpedig e két falu Abaúj és Zemplén vármegye határán feküdt (Víly hosszú évtizedeken keresztül Abauj része volt, csak a XIX.században került Zemplénhez,  ma egyébként egy település Vílyvitány néven).  A két falu hol Abaújhoz, hol Zemplénhez tartozott, ami egyébként a kutatást is nehezíti.

 Másodszor, miért erősíti meg Ung vármegye, de különösen annak földesura Rákóczy László egy másik és földrajzilag nem is nagyon közeli megye armális-szerzőjének nemességét? Talán azért, ami a nemeslevélen rögzítve van, nevezetesen, hogy III. Ferdinánd néhány hívének kérésére adományozza ezt a címeres nemeslevelet és Rákóczy egyike, vagy éppen mindegyike a „néhány hívünknek". Ha igen, vajon milyen szolgálatot tehetett Erdélyi Miklós Rákóczy Lászlónak? Egyelőre csupán megválaszolatlan kérdések. 

 LAKÓHELY ÉS KÖLTÖZKÖDÉSEK

 A család az armális szerzését megelőzően, mint már korábban jeleztük Vitányban élt.

A Zemplén megyei levéltárban (Sátoraljaújhely) az armális szerzése előtt tíz évvel keletkezett dokumentum, amely egy szerződés megerősítéséről  szól a Vitányban lakozó Erdélyi Jánost, feleségét és maradékait jelöli meg jogos tulajdonosként egy darab föld kapcsán. Hat évvel később a Vitányi bíró erősíti meg hogy Erdélyi János a falu határában a füzéri Doby Mátyásnétól három darab „szántóföldeket" vásárolt Nem tudjuk, csak gyanítjuk, hogy ez az Erdélyi János az armális szerző Miklós János nevű fia volt vagy esetleg testvére, atyja vagy más rokona, az azonban biztosnak látszik, hogy egy családból valók.A nemeslevél-szerző János nevű fia fontos lesz, tekintve, hogy az általunk kutatott család Tőle származik.

 Menjünk  azonban az armális szerzés idejéhez képest 89 évvel későbbre, 1727-re, amikor is Zemplén vármegye szolgabírája dörgedelmes figyelmeztetést küld a Vitányiaknak „Ezen cédulámat nézvén Erdélyi uraimékat ezután senki közzettek Erdősnek ne híjja tizenkét forint birság alatt. Mert valaki igaz néven ez után nem fogja nevezni teheát az fellyebb való bírságot minden bizonnyal meg fogom rajta venni."  Érdekes lenne tudni, hogy a Vitányban lakozó Erdélyiek miért fordultak a vármegyei szolgabíróhoz, hogy tiltsa el a falubelieket az Erdélyiek Erdősnek nevezésétől. Talán csúfolták őket, vagy volt a környéken egy Erdős nevű család, akiktől mindenáron különbözni akartak, esetleg nevet változtattak Erdősről Erdélyire. Az első két lehetőség bármelyike igaz lehet, míg az utóbbi nem valószínű, tekintettel a korábban már kifejtett a név származására vonatkozó megállapításainkra. Borovszky Samu Magyarország Vármegyéi sorozatában a Zemplénről szóló részben olvashatjuk, hogy más birtokosokkal együtt 1460-ban Kolbásán és Kazsón is van az Erdélyi családnak birtoka, úgyszintén 1474-ben Isztáncs nevezetű tót faluban (ma mindhárom Szlovákia) is van birtokuk. Igaz a feljegyzés az armálisszerzés előtti 60-70 évről szól, azonban mindhárom település néhány kilométerre van Vitánytól. Mindez jelentheti azt is, hogy két-három nemzedék alatt az Erdélyi család elszegényedett és III. Ferdinánd csak nemességüket erősítette meg. Borovszky adatai arra is következtetni engednek, hogy az Erdélyből történő elszármazás legkésőbb a XV. század első felében megtörtént.

 Érdekes, hogy ekkortájt a környékből több Erdélyi nevezetű család is nemeslevelet kap. Így az 1628. évi Abaúji megyegyűlésen, október 13-14-én „Kihírdettetett Raduany (radváni?) Erdélyi Pálnak és általa fiainak, Imrének, Jánosnak, Mihálynak és Istvánnak az Erdélyi fejedelemtől Gyulafehérvárott kelt nemeslevele". Alig néhány hónappal Miklós armális szerzését követően, 1639. április 11-én Göncön (Abaúj vármegye) kihirdetik Erdélyi Andrásnak III. Ferdinándtól Bécsben kelt és nyert nemeslevelét. 

Radvány talán öt kilométerre esik Vitánytól, míg András levele Ladmócra (ma Ladmovec, Szlovákia) szól, mely település alig tíz kilométerre fekszik Miklós vitányi lakóhelyétől. Nem lehet véletlen, hogy egy ilyen kis földrajzi területen lévő Erdélyiek egymás után szereznek nemeslevelet. A Ladmóciakkal való rokonság egyébként közvetetten bizonyítható is, ugyanis a XVIII. században több olyan Erdélyi nevezetű is meghal Kovácsvágáson és Bózsván idős korában, akik egyébként "Ladmócon lakoznak", a halálozási anyakönyvi bejegyzések szerint.

 Térjünk, azonban vissza Miklós lakóhelyére Vitányba és nézzük meg, hová, merre költöztek. 

Egy 1759-ből származó tanúvallomás szerint  az " akkor Vílyban lakozó János, István, Pál, Miklós és Mihály apja István, aki mindig is Vílyban lakozott és az ő apja Mihály, aki Vitányból transzferálta lakását Vílyba, miután két sessio birtokát eladta."

 Egy másik, 1764-ből származó leirat (Országos Levéltár) alapján Erdélyi Gábor nemességét elismerik, hogy ő János (az armális szerző Miklós fia) leszármazottja és a János által szerzett két telek 1734. óta az ő birtokában van Ez a dokumentum azt is igazolhatja, hogy az armális szerzése előtt említett, a füzéri Dobi Mátyásnétól földeket vásárolt János, a Miklós fia volt.

 Sátoraljaújhelyen 1764. április 10-én tartott vármegyegyűlésen, az előbbi leiratok és vizsgálatok alapján  elismerik mások mellett néhány Erdélyi nemességét , úgymint „az Újhely mezővárosában lakó Gábor és unokatestvérei, az Abaúj vármegyei Vílyen élő János és István, továbbá a Legenyén élő Imre, a Véke falusi János és a Bózsván lakó János és István, kik mindnyájan Erdélyinek neveztetnek." Egyébként a nemesség vizsgálata több mint két évig húzódik, tekintettel arra, hogy az ügyben már 1762. június 14-én tanúvallomást vesznek fel Sátoraljaújhelyen (11. sz. melléket)

 Tehát 1628-ban Vitány, 1638-ban feltehetően Vitány, 1759-ben Víly, 1764-ben pedig már feltűnik Víly mellett Újhely (a vármegye központja), Legenye, Véke (ma Szlovákiában található) és Bózsva is mint az Erdélyiek lakóhelye. Egy 1781-ben kelt és a Zemplén megyei levéltárban talált nemesi bizonyságlevél   már nagyobb teljességgel sorolja fel az Erdélyieket, és újra megerősíti leszármazásukat az armális-szerző Miklós János nevű fiától (és erre a nemesigazolásra hivatkoznak majd, több mint negyven évvel később a leszármazottak). E szerint: „Gábor a fia József és a maga nevében Újhelyről, István, Miklós és Mihály Vílyről, Gábor János fia úgyszintén Vílyről, Mihály és András Kisbózsváról, Mihály fiai István, Gábor és János nevében Nagybózsváról, István és fiai István, Pál, Miklós, Gábor Nagybózsváról, István fia ugyancsak István nevében Nagybózsváról, Imre és fiai János, Mihály és ennek fia János Legenyéről, János Vékéről, János Legenyéről, valamint István Füzérről."

A kérést 26 Erdélyi nevezetű férfiú adja be, 8 településről, melyek között újként csak Füzér jelenik meg, illetve a korábban említett Bózsva helyett Kis-és Nagy-Bózsva külön szerepel. Ez a nagyszámú kérelmező és a sok település azt is jelenti, hogy a család szoros kapcsolatot ápolt.

 Sajnos, a bizonyságlevélben említett és számozott bizonyítékok elkallódtak, illetve a megyei levéltárban, egy tűzvészben elégtek. Így aztán a bizonyságlevélben említett Mihály és a később említett további egy, vagy két újabb Mihály és az armálisszerző Miklós, János nevű fia között hiányzik feltehetően két generáció, pontosabban két ősünk keresztnevét jelenleg még nem ismerjük.

Az általam ismert időpontokból kiindulva, és feltételezve egy átlagosan 25 évnyi generációs különbséget, az armálisszerző Miklós 1575 körül születhetett, János nevű fia pedig 1600-ban, tekintettel arra is, hogy valószínűleg 1628-ban a már korábban említett Doby Mátyásnétól ő szerezte meg a "három darab földeket". Őt követően a nem ismert nevű fia és unokája 1625 és 1650 körül születhetett. Majd három Mihály következett 1675, 1700 és 1725 körül. Az utolsó Mihályt követő István 1742-ben született Vílyban, és 1801-ben halt meg 59 évesen Nagybózsván, vagy 1793-ban Sárospatakon.

 Tekintettel arra, hogy János gyermekeitől kezdődően már majd minden ágnak megtalálhatók a ma is élő leszármazottai a továbbiakban összefoglalom az eddigi egyenes ági felmenőket.

 ERDÉLYI  MIKLÓS        ?1575?

ERDÉLYI  JÁNOS          ?1600?

ERDÉLYI                      ?1625?

ERDÉLYI                      ?1650?

ERDÉLYI  MIHÁLY         ?1675?

ERDÉLYI  MIHÁLY         ?1700?

ERDÉLYI  MIHÁLY         ?1720?

ERDÉLYI   ISTVÁN         1742

ERDÉLYI   PÁL               1764

gyermekei közül

ERDÉLYI   PÁL               1789   és

ERDÉLYI  JÁNOS            1801

 Tehát, az 1764 előtt született zempléni Erdélyiek oldalágaihoz tartozókat elvesztettem, vagy kihaltak férfiágon, vagy költözködéseik, és házasságaik révén eltűntek a kutatók szeme elöl.

Visszatérve egy rövid időre, a lakóhelyekre, természetesen felkerestem a család korábbi lakóhelyeit is. A Víly anyakönyvben az utolsó Erdélyi nevezetű bejegyzést 1803-ból találtam, mégpedig Erdélyi Mihály és Görgey Julianna házasságából 1803. április 1-én született Julianna nevű gyermeküket. A temetőben is jártam, de Erdélyi feliratú sírt nem találtam, több idősebb embert megkérdezve azt mondták a faluban nem ismernek Erdélyieket, és nem is hallottak róluk, tehát Vílyvitányból a család tagjai kihaltak, vagy elköltöztek.

Kovácsvágáson és Bózsván a temetőben még sok Erdélyi feliratú sír van, de ilyen nevűek már csak elvétve találhatók, sőt Bózsván többen megerősítették, hogy az utolsó Erdélyi nemrégiben halt meg.

 

 

KÉT ÉVSZÁZAD ­- A  XIX. SZÁZADTÓL A XXI. SZÁZADIG

A ma ismert leszármazottak közös őse az 1764-ben született Erdélyi Pál Nagybózsváról költözik Sárospatakra, hiszen első gyermeke a korán elhalt István még Nagybózsván születik, míg második gyermeke Pál 1789-ben már Sárospatakon.

Egyébként az ő leszármazottai a Jánosiak, a Fodorok, a Mikolaiak és a Hódos Szentpéteriek.  Az 1764-ben született Pálnak a most említett Istvánon és Pálon kívül születik még egy József (1791), egy ismeretlen nevű lány (1797), aki még az évben meg is hal, valamint egy János (1801) nevű gyermeke is.

 Az 1764-ben született Erdélyi Pál gyermekei Pál (1789), József (1791), és János (1801), valamint unokatestvéreik, az 1764-ben született Miklós gyermekei István (1806), László (1794), 1828-ban közösen fordulnak a vármegyéhez, nemességük igazolása érdekében  

A vizsgálat legalább két évig tartott, mivel a vármegye gyűlése 1830-ban adja ki a bizonyságlevelet. A vizsgálat tárgyát a költözések igazolása jelentette, továbbá a korábbi igazolásban  a Vílyi  származás helyett Sátoraljaújhely szerepelt: az erántt esedeznek hogy mivel a régi Nemesi Bizonyság Levélben ezen szó helyett Vilyeneses az szóhibája által mindenütt ez a szó Úlyhelyieneses tétetett, ezen hiba a 20. kötetnek 124. számja alatt lévő bizonyítványok felhozatala által a Köz Gyűlésben orvosoltasson.

Az elírás minden bizonnyal egy korábbi 1762-64 között zajlott  igazolási eljárásban került az egyik bizonyságlevélbe. Ez tehát egyértelműen bizonyítja, a fenti öt Erdélyi leszármazását az armálisszerző Miklós, János nevű fiától.

Mi történt hát, az Erdélyi leszármazottakkal a XIX-XX. és most már mondhatjuk a XXI. században? 

Tudjuk, hogy az armálisszerző Miklós és gyermekei Vitányban éltek a XVI. század végén, a XVII. század elején, majd egy részük Vílyba költözött, később Vékére, Legenyére, Füzérre, Kis- és Nagy- Bózsvára, Kovácsvágásra, majd tovább Sátoraljaújhelybe, Sárospatakra, más részük maradt a korábbi lakóhelyén . A korábbi lakóhelyeken maradtak eltűntek a kutató szeme elől, és csak a végül Sárospatakon megtelepedtek, majd onnan az ország szinte minden tájára, sőt a határokon túlra is szétrajzottak mai leszármazottai ismertek. Ez is több mint 970 személy, 312 család, 97 családnév a hozzájuk tartozó egyéb adatokkal.

 

Oldal: Családtörténet
A Zempléni Erdélyi család története és családfája - © 2008 - 2024 - zempleni-erdelyi-csalad.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat